Az Instinct Frenák Pál koreográfus és Helmut Oehring német zeneszerző közös műve, mely az ösztön primitív, érzéki és animális jelentéssel bíró fogalmát rehabilitálja. A koreográfus számára az ösztön egy erős kötelék: mély, pozitív és megmagyarázhatatlan belső hallás, egyensúly, váz, amely által képesek vagyunk megmaradni a határvonalon.

Freud nem egy embert megbotránkoztatott azzal, hogy "Bevezetés a pszichoanalízisbe" című művében rámutatott arra, hogy tudatalattinknak köszönhetően ösztönünk az elfojtott dolgok visszatérésével napvilágra kerül, és megsemmisíti a neurózist, mint betegséget. Frenák Pál ez alatt egy erős köteléket ért, amelyen, mint határvonalon tartja fenn magát. „Valójában az ösztön az, amely lehetővé teszi számomra, hogy megmeneküljek, ha egy tetőről lezuhanó kő pont a fejem mellett halad el.” Az ösztönös megérzés segít megtalálni a helyes mozdulatokat, az egyensúlyt. Hasonlóan Francis Bacon példájához, aki az ösztönt testünkben rejlő kreativitásként, kikristályosodásként fogta fel.

A darabról:
A kultúra-gyártó és a kultúra-fogyasztó ember különösen és kölcsönösen kíváncsi egymásra. Azaz az ember igenis voyeure-nek születik! De mihez kezdjen ezzel az ösztöneiből fakadó, istenadta kíváncsisággal, ha mások ösztönkésztetései korlátozzák, netalán függőségben tartják? Átváltozzon, szerepet-szereplőt-szeretőt cseréljen? Miként lehet férfi és/vagy nő; egyszerre mindkettő vagy egyik sem - ha szereposztásbeli tévedés áldozata?

Megőrizheti-e az ember érzelmi-értelmi integritását egy alapvetően agresszív szociokulturális világban, ahol a szenvedés okoz a legtöbb kukkolónak gyönyörűséget? Ikszek és ipszilonok tülekedése – a kromoszómák antropomorf tánca, mint a legősibb teremtésmítosz.

A tánctér egy, a gördeszkások által használt kifutó palánkhoz hasonlóan egy körrendszer, ami a biológiai életciklusokat, az élet folyamatát, az anyaméhet szimbolizálja.

„egyszer biztosan. most menj el, és vissza ne, majd aztán gyere úgy, mintha nem is találkoztunk  volna.  mintha  soha. Vagy mintha nem mi. menj, mert az arcom nyers beton vagy kő. valami félbehagyott. Még szinte karcol. – vissza se nézz.    menj, mondom.  szakadjon át a  fal,  ahol  az egyiknek  mindig   jobban,   és ilyenkor mégis  annak  kellene át a falon,   akinek nem. a másik meg cipeli majd a hátán a fordított testet. néha  leteszi,  nézi  csak, hallgatja, ahogy mozdulatlan. – de egyszer biztosan, ha a kezem majd  megint. és ha akkor nem  lesz  idegen,  mint  egy tárgy. akkor kellene talán újra. de most ne nézz Vissza, menj, mert ott te sem az leszel, aki Ha   nem  találkoztunk   volna”

/Varga Mátyás: Soha, vagy... Frenák Pálnak/